Kora reggel arra ébredtem, hogy valaki zuhannyal locsolja a sátrat és egy rakás idétlenül röhögő gyerek cibálja a rögzítőköteleket. Magamhoz térve persze rájöttem, hogy valójában az eső szakad, és már megint viharos szél tépázza pici sátrunk, az idétlenül röhögő hang pedig sirályok vijjogása. Remek. Oldalra fordulva láttam Egér szeme is nyitva, arcán aggodalom. Az erős szél átpréselte a kis esőcseppeket a sátor vízálló rétegén, az oldalunknál már nedves volt a kis matrac, a sátor oldalzsebe csurom víz. Egy idő után csendesedett azért az eső, nyolc körül úgy döntöttünk, hogy kikászálódunk a sátorból. Kiderült ekkor, hogy a bakancsaink is nyirkosak és Egér kabátja tiszta víz. Na ez volt a mélypont. A látótávolság alig 20 méter, a felhő rajtunk ült, nem is igazi eső esett, hanem apró vízcseppek kavarogtak a szélben, ez a drizzle.
A szomszéd sátorpalotából sült szalonna és tojás ínycsiklandozó illata áradt, nagyot kordult a hasunk tőle, így a kemping kisboltjába indultunk, ahol a legnagyobb boldogságunkra friss meleg croissant árultak. Még befaltunk egy joghurtot is, aztán újra a városka felé indultunk. Még este találtunk egy túraboltot, oda igyekeztünk, hogy kiegészítsük a felszerelésünket. Vettünk egy új esőkabátot nekem, a szakadt helyett, egy hátizsákra húzható esőálló huzatot és két pár kamásnit. Utóbbi egy vízlepergető, de lélegző anyagból készült cipzáros lábszárvédő, a bakancs bokarészétől egészen térdig fedi a lábakat. A nap folyamán kiderült, hogy ez egy remek vétel volt, a nadrágunk nem lett sem vizes sem sáros, a tüskés aljnövényzet nem karistolta a lábunk.
Jobb híján a finom permetező esőben összecsomagoltunk, és hátunkra kaptuk a zsákot. Körülbelül az a ritmus vált be, hogy óránként állunk meg pihenni, ennyi idő alatt 3-4 kilométert tudunk megtenni, és közben sűrűn vigyorogva mondogatjuk egymásnak, hogy „Nyaralunk!”. A második pihenőnél értük el a félsziget csücskét, onnantól nem nyugatra folytattuk az utunk, hanem észak felé. Az időjárást volt olyan kegyes, hogy nemhogy elállt a finom permetezés, hanem még a nap is kisütött! Azonnal előkaptuk a sátrat és kiterítettük. A finom szél segítségével a profi anyag tíz perc alatt meg is száradt, a kabátokat (amelyek szintén valami csoda módon működtek, mert amint felvettük őket, szinte percek alatt megszáradtak rajtunk) elpakoltuk, és néztük a horizontot, ahol a következő szürke függöny közeledett. Türelmesen ültünk, aztán amikor már nem lehetett tovább halogatni, kiadtuk a vezényszót: „pakolás”! Mire összecsavartuk a sátrat és újra magunkra öltöttük az esőkabátot már újra esett az eső, de közben meg jó melegünk volt.
A távolban már látszott ekkor a következő pihenőpont, egy kis kikötő. Csak egy rövid időre álltunk meg ott, túl akartunk lenni az utolsó szakaszon. Este hat körül érkeztünk a nagy parthoz, ami állítólag Nagy-Britannia legszebb strandja, a „Whitesands”. Valóban hosszú, homokos part, nagy hullámok, sok szörfös, hatalmas homokvárak a parton, de azért a vízbe nem kívánkoztunk, annak ellenére, hogy percekre a nap is kisütött.
Fáradtan elvonszoltuk magunkat a kempingig, ahol alig-alig találtunk magunknak egy talpalatnyi szabad helyet. A vizesblokk eléggé lepukkant volt, a zuhany pedig zsetonnal működött, s mivel a tulajdonos aznap már nem jött, zsetont sem tudtunk venni, így a zuhany elmaradt (bár ezt a zuhanyzót megpillantva annyira már nem sajnáltuk). Az egész hely csak két kempingből, egy óriási parkolóból és egy mindenes üzletből állt, amiben egy egész jó kis büfét is találtunk, még fagyi is volt! Teleraktuk a hasunk, még egy kicsit nézelődtünk a parton, aztán sürgős aludnivalónk támadt. Gyenge szellő, tisztuló égbolt, nem is kívántunk semmi többet.
Az éjszaka is végre nyugodtan telt, se szél, sem eső miatt nem kellett aggódnunk. Reggel azért mégis elállt a lélegzetünk ahogy kibújtunk a sátorból. Szikrázó napsütés és felhőtlen ragyogóan kék ég fogadott minket. Mivel üres hassal semmit nem lehet kezdeni, elsőként ismét a tegnapi sokoldalú boltocska felé vettük az irányt ahol egy rendes angol reggelit fogyasztottunk el: sült kolbászka, tükörtojás, pirított gomba, paradicsomos bab (baked beans)... Nagyon szerettem volna képeslapot is venni, gyönyörűek is voltak, csak nem árultak bélyeget ami külföldre is elég, így ezt a feladatot későbbre halasztottuk. Ugyanitt lecsaptam egy flakon 35 faktoros naptejre. Aztán sátorbontás, és útra keltünk. A napsütésben egészen megváltozott a táj, hirtelen feltűnt, hogy a sziklás talajt mindenütt élénk sárga és lila virágok borítják (érthetetlen, hogy ez hogy kerülhette el a figyelmemet korábban) és a tenger is haragos szürkéről csábító kékre változott. Valahogy a lábunk is jobban bírta az utat és cserfesebbek is lettünk, eddig leginkább csendben baktattunk egymás mögött. Az állatvilág is felébredt, az elmaradhatatlannak tűnő meztelencsigák és sirályok mellett apró énekesmadarak, méhek és rengeteg színes pillangó is feltűnt. A délelőtt folyamán újra lovakkal találkoztunk, rengeteg kiscsikó is volt közöttük, de mind nagyon félénkek voltak, közeledtünkre félrehúzódtak.
A partvonal lassan északnyugat felé fordult, és egy ponton beláttuk majd az egész partot amit a következő három napban be kell járnunk, egészen a világítótoronyig. Ezen a napon másztuk meg az egyik legmagasabb pontot az egész utunk során, majdnem 110 métert. Mivel gyorsan haladtunk, viszonylag korán elértük a következő kempinget. A parti ösvényről le kellett térnünk, és egy borsóföld, majd néhány legelő szélén haladva, egy elhagyatott farmot érintve megérkeztünk. Az előző naphoz képest most kész luxus fogadott bennünket, a sátorverés után azonnal nagymosást rendeztünk, és végre valahára bevettük magunkat a zuhany alá. Egyetlen hátrány volt, hogy itt közel s távol semmi lakott terület, se bolt vagy pub nem volt. Egyetlen ételforrásnak a naponta kétszer érkező kisteherautó ígérkezett, amely a környékről hozott friss pékárut és a helyi farmerek által termelt dolgokat.
Vacsorára elővettük a kis tábori főzőt, és tésztát főztünk, még sajtot is farigcsálunk hozzá. Csodás nap volt, de ringatni már megint nem kellett minket, még sötétedés előtt álomba ájultunk.
