Mindjart ejfel, nekem gozerovel aludnom kene, de ezt meg kell irnom, es ha nem most akkor soha... Egy eve ilyenkor (nyolcadikan, ejfel elott kicsivel) mar nagyon a veget jartuk, egy oraja a korhazban, ugy emlekszem nagyon fajt es nagyon kiabaltam. Harom oraval kesobb megszuletett, hihetetlen, kis rancos, szurke, megis elso latasra szerelem, azt se tudtam hogy fogjam meg, es napokig ocsudtam az erzesbol, hogy itt van, tenyleg gyerekunk lett. Ma is neha, ha ranezek es csak gyonyorkodom benne, megdobbenek, hogy ez itt belolunk lett, szinte a semmibol, mekkora csoda is ez. Annyira intenziv egy ev volt, annyiszor igyekeztem megallni egy pillanatra es jol megjegyezni az arcat, a mozdulatait, az elmenyt. Megis maris annyira homalyosak az elso honapok emlekei, csodalkozva nezem a fotokat, ilyen volt kisbabanak? Egy hetesen szorongattam, a meghatodottsagtol konnyes szemmel, hogy ez a vilag legszebb ujszulottje, es persze minden szulo szerint az ove a legnagyobb csoda, de hat persze en tudom mi az igazsag, ugye... Nezem most a fotokat, a rancos kismajmot, persze a vilagon a legszebb, de azert megmosolygom magamat :) Mennyire sokat valtozott! Meg se ismernem... Egeszen kisfiu lett mar, pasis nagyon. Probalom felidezni, mikor eloszor mosolygott igazan, mikor eloszor kacagott, fintorgott az almapeptol, felterdelt, felallt, eloszor lepett egyedul. De jo hogy itt van, de jo hogy van nekunk.
