Lassan négy hónapja írom, idő híjján leginkább fejben, hogyan is volt az a két nap. Nagyon hosszú lett, beleírtam mindent, részben hogy én magam is emlékezzek rá később. Íme a történet első fele.
Egy nagyon helyes fiatal midwife fogadott minket, megejtettük a szokásos vérnyomásmérést, vizeletvizsgálatot, meggyőződött róla, hogy tényleg folyik a magzatvíz, Ficánka elénk, jól van, tökéletes pozícióban, szívhang rendben, de értékelhető összehúzódások nincsenek, mehettünk is haza. Az utasítás az volt, hogy akkor jöjjünk vissza ha 10 perc alatt 2-3 erős fájás van, ami legalább egy percig tart, addig meg tegyünk úgy mintha egy átlagos nyári vasárnap lenne. (Illetve ha nem indult volna be a folyamat magától, másnap este hatkor kellett volna bemennünk és akkor indítják.)
Még dél előtt haza is értünk, és mivel gyönyörű idő volt, egy jó kis séta mellett döntöttünk, elveztük a napsütést, rengeteget nevetgéltünk, nagyon jó volt a kedvünk. De néha már meg kellett állni, hogy az olykor olykor jövő fájásoknak utat engedhessek, és ezeket egyre jobban lehetett érezni. Itthon aztán nekiálltam főzni, képtelen lettem volna csak úgy várakozni, meg tudtam, hogy azzal nem is tennék feltétlenül jót. Így elkezdtem csinálni a báránypörköltet és egy brownie sütésébe is belefogtam. A fájások mind gyakrabban jöttek, némelyik kezdett erősebb lenni és jólesett alattuk megtorpanni, támaszkodni a konyhapulton vagy leguggolni, Alba minden fájásnál mellettem termett, segített hogy ne felejtsem el hogy is kéne lélegeznem, hogy segítsem a folyamatot, és rendületlenül jegyezte közben a fájások idejét. Néha 3 perc szünet, néha 7, néha meg majd negyed óráig semmi. Rendszertelen, de talán valami elindult. Még mindig lelkesen vigyorogtunk és találgattuk vajon mikorra lesz ebből gyerek. Mire a pörkölt kész lett, kezdtek kellemetlenek lenni az összehúzódások, letérdeltem az egyik szék mellé és a párnájára borulva élveztem a fájásokat. Ekkor még tényleg élveztem, átadtam magam az érzésnek, együtt lélegeztünk és szinte vártam a következőt, nagyon szerettem volna már szülni. De a nokedlit már Albának kellett csinálni, és mert több fájás is jött sűrűn egymás után, igen sebesen lapátoltuk magunkba az ebédet, mondván ki tudja, lehet mindjárt menni kell. De nem eszik ennyire forrón a kását, még mindig teljesen rendszertelenek voltak az összehúzódások.
Ebéd után megpróbáltam ledőlni, hátha tudok aludni egy kicsit, gondoltam gyűjtök egy kis erőt, de fekve sokkal rosszabb volt, hirtelen minden sokkal jobban fájt és egyáltalán nem volt jó érzés, így Alba mögém ült az ágyba és én az ölébe húzódtam. A fájások között beszélgettünk, Alba merte az időt, simogatott, ha nem fájt volna egyre jobban, teljesen fel tudtam volna oldódni a helyzet meghittségében. Teljesen egymásra voltunk hangolódva, nem is kellett mondanom mikor jön a fájás, Alba tudta pontosan. Öt óra körül betelefonáltunk a kórházba, mert 3-5 percenként jöttek fájások, és tartottak egy percig, és fájtak. A telefon másik végen a midwife szerint azonban még biztos nem eléggé, mert túlságosan magamnál vagyok. Azt tanácsolta vegyek be egy paracetamolt és vegyek egy forró zuhanyt is és várjunk csak szépen otthon. A paracetamol segített egy kicsit, de így is egyre szűkszavúbb lettem, jobban esett félig lehunyt szemmel csak úgy lenni. Fogalmam sincs már mi járt akkor az eszemben, lehet hogy nem is gondoltam semmire sem már, csak azt szerettem volna, ha rendszeresednek a kontrakciók és mehessünk végre. Alba elküldött pár emailt és SMS-t, hogy a gyarapodó szurkolótábor értesüljön a fejleményekről, én itt már kezdtem elveszíteni az időérzekémet. Megpróbáltunk zenét hallgatni, utólag én nem is emlékeztem, hogy az egész albumot végighallgattuk, azt hittem csak két szám volt az egész. Fájások alatt próbáltam én is énekeli, hátha az eltereli a gondolataimat, de nem igazan segített, sőt. Egyetlen eredménye, hogy ezek a fájások nem egy percig hanem legalább kettőig tartottak és ez már kicsit sok volt a jóból. Már szó sem volt vigyorgásról, eleinte halkan, majd egyre hangosabban morogtam, nyöszörögtem, időnként jött egy újabb adag magzatvíz is és szorongattam Alba karját, és emlékeim szerint folyton azt kérdezgettem, mennyi időnként jönnek, rendszeresednek-e. Aztán Alba felvetésére kipróbáltam a meleg zuhanyt, annak elvileg segítenie kellett volna, de nekem nemhogy megkönnyebbülést nem hozott, de olyan fájásaim kerekedtek, hogy csak Albába kapaszkodva bírtam állva maradni, és az ellazulásra egyáltalán nem tudtam gondolni. Az egész vajúdást ekkor már nagyon intenzívnek éreztem, lekötötte minden idegszálamat. Újra telefonáltunk, hogy bemennénk. De mivel képes voltam szavakat préselni magamból fájás alatt is, a midwife (ezúttal egy másik) még mindig arra kért maradjunk otthon. Bevettem egy újabb paracetamolt ami semmit nem használt, és egy kis pihenés után újra megpróbálkoztunk a meleg zuhannyal is, de most meg annál is rosszabb volt mint korábban, úgy éreztem 10 percig folyamatosan görcsben volt a testem (valójában nyilván nem), kétségbeesetten vinnyogtam, hogy legyen vége. Most már minden összehúzódás nagyon fájt, 2-4 percenként jöttek és némelyik jóval tovább tartott mint egy perc. Néha átfutott az agyamon, hogy a szomszédok mit gondolhatnak, miféle orgiát tartunk mi vasárnap este, hogy egy jó ideje időnként nyögés, hörgés és kiabálás hallatszik tőlünk, de nem volt mit tenni. Este tíz körül elérkezett egy pont amikor úgy éreztem nem bírom tovább. Azt mondtam telefonáljunk, és menjünk be akármit is mondanak, mert nekem azonnal valami normális fájdalomcsillapító kell. De most már Alba hívta a kórházat, én csak kínlódtam az ágyon, és a midwifeot is maradéktalanul meggyőzte ahogy a fájás alatt belesikítottam a telefonba. Alba valahogy rámhúzott egy ruhát, rámerőltette a szandált és felnyalábolta a zacskókat meg a hátizsákot és elkezdett kilökdösni a lakásból.
A taxis egy fiatal srác volt, az első fájást ami a kocsiban ért még hősiesen néma csöndben átszuszogtam, de a második már nem ment. Ettől a pillanattól kezdve áthajtottunk a piros lámpákon és fittyet hánytunk minden sebességkorlátozásra, mert Alba hiába nyugtatgatta a sofőrt, hogy nem fogok még megszülni, ő nem hitt neki. Nem csodálom, amilyen hangom volt... A kórházajtóban vak sötét, sehol egy lélek, az ajtó nem nyílt... én egy pillanatra pánikba estem. De egy kis mikrofonból kiszólt egy álmos portás, fogalmam sincs mit mondott, de elég hangosat höröghettem, mert az ajtó azonnal kinyílt. Végre ott voltunk, este fél tizenegy. Alba ajánlgatta a liftet de én lépcsőzni akartam (biztos féltem hogy pont most ne szoruljunk be). A fájások között igyekeztem olyan gyorsan menni ahogy csak tudtam, mert utána össze kellett görnyednem. Így vetődtem végül eltorzult arccal a szülészeti osztály pultjára. A pult mögött egy csapat kedvesen teázott - ez egy kicsit idegesített akkor, miért nem rohangál mindenki körülöttem? - de minden elő volt készítve, csak a nevem kellett megmondani, a papírok készen voltak, azonnal kaptunk egy szülőszobát meg egy nővérkét, aki vérnyomást és testhőmérsékletet mért, majd rárakott a ctg-re. Tíz perc alatt megbizonyosodtak róla, hogy valóban fájok, a ctg durván kiakadt, de Ficánka szívhangja jó, úgyhogy levettek és jött a nekünk osztott midwife, Tracy, aki onnantól kezdve nem hagyta el a szobát. Lekapcsolta a nagy lámpát, megsimogatta a térdem és megkérdezte megvizsgálhat-e. Hajrá.
Jó hír, már nyolc centire nyitva volt a méhszáj, azaz nagyon jól álltunk, és azt mondta nagy haja van! Alba boldogan nevetett, én csak annyit tudtam mondani, hogy tényleg? Persze, mondta Tracy, nyúlj be és nézd meg. Ez meglepett, de elvégre is, ez meg mindig az én testem, benne az én gyerekem, ha más nyúlkálhat akkor én meg pláne. És tényleg, éreztem a maszatos-szőrös puha koponyáját... hihetetlen élmény volt. Ez nagy lökést is adott, hisz tényleg itt van a babánk! A midwife nagyon nem akart jósolgatni, de kikényszerítettem belőle, hogy szerinte kb. másfél óra van hátra. Ez abban az állapotban hosszabbnak tűnt mint az örökkévalóság, és közöltem, hogy én akkor nem élem túl. De ő biztatott, hogy dehogynem, ő is túlélte, kétszer is. Kétszer? Akkor ez a nő őrült, gondoltam, hogy lehet valaki olyan hülye hogy belevágjon mégegyszer, ha egyszer már végigcsinálta? Kintről hallottam a teázósok vidám nevetgélését, és megint az jutott eszembe, hogy mások már megint csak az üvöltésem hallgatják, kicsit ciki, de nem tudtam visszafojtani. Ezt nem lehet előre elképzelni, és ami a legszebb, hogy utólag sem tudom felidézni már, de ott akkor teljesen meglepett, hogy van ilyen szintű fájdalom, ami így átveszi az uralmat felettem. A midwife megkérdezte kérek-e gázt (kéjgáz-oxigén keverék), én meg lecsaptam a lehetőségre. A trükk annyi volt, hogy amint éreztem jönni a fájást azonnal szívni kellett, hogy érjen valamit. A kilégzésekkor így is üvöltöttem bele a kis szopókába, de kellemes bódult vett közben erőt rajtam. Végül biztosabbnak láttam fájások között is szívni. Ettől teljesen elbágyadtam, a szemem forgott, kicsit elzsibbadt a testem és nagyon jó volt. Úgy éreztem ha ezen a szülés dolgon túl vagyok akkor ráállok valami rendes drogra, mert ez annyira szuper érzés. Ezt el is mondtam Albának és a midwifenak, akik jót röhögtek. Alba amúgyis nagyon elemében volt, elkezdte mondani a viccet amiben korábban megegyeztünk, hogy azzal tereli majd el a figyelmem, de élesben nem annyira értékeltem a dolgot, így csak fogta a kezem inkább, segített lélegezni és vigyorgott. De a midwife figyelmeztetett, hogy a fájások között vegyem ki a számból a csövet inkább, ne szívjak gázt olyankor. Kár... Amúgy a midwife rendszeresen ellenőrizte a szívhangot, jegyzetelt, máskülönben csendben ült a sarokban, békén hagyott minket. Kicsit abszurd volt, ahogy Albával mindketten olyan nyugodtak és derűsek, én meg vergődöm az ágyban ülve. A midwife valamikor megemlítette Albának, hogy fiúgyermek eseten illik megajándékozni anyukát egy pici gyémántgyűrűvel. Szerintem csak az volt a célja, hogy kicsit elterelje a gondolataimat, ez sikerült is neki egy mondat erejéig, mert azonnal lecsaptam a lehetőségre és a gyémántot becseréltem csokitortára (10 évig minden vasárnap egy szelet), de Alba meg halál komolyan bólogatott, hogy igen-igen lesz itt gyűrű... Illetve egyszer ajánlgatta, hogy hoz zenét vagy vegyük elő amit mi hoztunk (nem hoztunk), de hallani sem akartam róla, egyedül a csönd esett jól.
Egyszer csak megváltozott a frekvenciám, magam is meglepődtem, hogy másképp kívánkozik a sikoltozás. A midwife odaugrott, rámnézett, majd közölte, ha úgy érzem nyomnom kell, nyomjak. Szuper! Albával át is fordítottak térdre, úgy kapaszkodtam az ágy támlájába, ez nagyon kényelmes volt. Néha ugyan féltem, hogy leszakítom a szivacsot az ágyról, olyan erővel téptem, de végül a berendezés épségben maradt. Sajnos a gázt viszont nem használhattam tovább, mert a kitolásnál észnél kell lenni, de a kis műanyag szopókát azért megkaphattam, azt rághattam tovább, így a kis kerek cső hamar keskeny réssé lapult a számban. A tolófájások érdekes módon kevésbe voltak rosszak, jobban kontrolláltam őket, de nagyon fárasztó volt nyomni, és nem is maga a kontrakció volt fájdalmas, hanem ahogy feszült lent mindenem. Már látszik a feje! Ez nagyon jó volt, de mikor tíz fájással később azt mondták, szuper, már egy fél tenyérnyi látszik, kicsit elkeseredtem, én már kb. úgy éreztem kint a feje, vagy legalábbis nagyon szerettem volna. Néztem az órát a falon, bár már nem igazán fogtam fel mit látok, csak abban bíztam, ha letelik az ígért másfél óra, kipottyan a gyerek akármit is csinálok. Persze nem így működnek a dolgok, de fáradt voltam és kezdett elegem lenni az egészből, s hiába biztattak két oldalról, Alba hiába mondta, hogy ő is látja a kis hajas buksit, egyszerűen nem akartam tovább csinálni, túl sok volt már a fájdalom, semmi sem érdekelt, a gyerek sem. A midwife folyton nézett engem, aztán jegyzetelt, aztán új gumikesztyűt húzott és megint jött hozzam, szívhangot mert, és időnként biztatott, megint nyúljak oda, nézzem meg milyen jól haladunk. De a fájás alatt erre képtelen voltam, fájások között meg visszahúzódott annyira a kicsi feje, hogy ne érezzem a különbséget. Ritkultak a fájások, és sok fájás elejét átlélegeztem inkább, úgy éreztem nem tudok nyomni, nem vagyok hatékony. Egy ponton a midwife megsimogatta a vállamat: “Livia, szedd össze magad, most lassul minden és ez nem jó, ha így marad, adnom kell neked valamit és ezt nagyon nem szeretném”. Ez fordulópont volt, beláttam, hogy csak úgy leszek túl a szülésen ha én végigcsinálom. Úgyhogy nekifeszültem, sikerült néhány pozitív, önmagamnak szánt biztatást kipréselni a számon és nyomtam. Alba a bal oldalamon üvöltötte, hogy “Nyomjaaaaaaad!” a midwife jobb oldalamon kiabált, hogy “Push, push, push, push!”, én meg kettőjük között sikítottam. És apránként, de haladtunk. Aztán a midwife megkért, hogy forduljak meg, mert úgy érzi egy pici gátmetszést csinálnia kéne ahhoz, hogy túllendüljünk a holtponton, azt meg nem tud úgy, hogy térdelek. Hát átforgattak félig ülő pozícióba, kaptam egy lidokain injekciót a metszés miatt, a talpam a kis lábtámasznak feszítettem és nyomtam tovább, szinte már folyamatosan. Albának eszébe jutott hogy kéne egy tükör hogy lássam mi történik, a midwifenak nagyon tetszett az ötlet, azt mondta kiszól a folyosóra, hogy valaki hozzon egyet, de én nem engedtem. Mármint a midwifeot nem engedtem az ajtóig, kapaszkodtam a jelenlétébe, a tükör amúgy jól jött volna, de a tiszta gondolkodás már fényévekre volt tőlem. Csak nyomtam, erőlködtem. A midwife a szekrényből elővett egy szülősámlit, ajánlgatta, hogy felteszi az ágyra, hátha azon jobban menne nekem. Vetettem rá egy pillantást, csinos fehér műanyag henger, oldalán nagy kivágassál, tetszett. De nem, nem kérem, nem tudok megmozdulni már. És akkor hirtelen éreztem az áttörést, ahogy a medencecsontomon áthalad, láttam a midwife kezében az ollót és úgy éreztem elájulok ha azzal hozzám mer érni, láttam Alba csillogó szemét és döbbent arcát, és közben azt éreztem, hogy szétszakadok, odakaptam a kezem, de a midwife félretolta. Látnom kell ahogy kibújik, kérlek vedd el a kezed! Csak homályosan emlékszem arra hogy mi történt ezután, megszűntem létezni, csak egy végtelen nagy fájdalom és erőfeszítés voltam, nem láttam semmit, és a saját iszonyatos üvöltésem is csak távolról hallottam... és akkor vége lett. Kitisztult minden és a fájdalmat mintha elfújták volna. Kinyitottam a szemem és láttam ahogy a kis szürke csatakos, magzatmázas testet leteszi a lábam közé a midwife. Pontosan két órás kitolási szakasz után hajnali 2:21-kor megérkezett. Megszületett. Kint volt, nyöszörgött és mocorgott és én csak döbbentem néztem, hogy hát itt van, a kisfiam, megcsináltuk, vége, nem fáj tovább, túléltük.
