Elmult egy ev, a gyomrom gorcsben, lassan vege az edeni allapotnak, hogy csak ugy uszhatok szabadon az anyasagban. Egy darabig olyan tavolinak tunt ez az ido, hogy csak hessegettem a rossz erzest, ugyse jon el a pillanat, hogy el kell valnunk, ugyse... Aztan megis ujra augusztus lett, minden idegszalam tiltakozik, en szeretem ezt a 24 oras szimbiozist, nem hianyzik a masik eletem, nem hianyzik a munkam, nem akarom, nem, nem, nem! Persze vannak nehezebb napok, nyugos orak, es nem allitom, hogy soha nem kell melyet sohajtva haromig szamolnom, de megsem vagyom Gordi nelkul toltott orakra. Az alternativa, hogy lemondok az allasomrol, viszont eleg sulyos dontes, es talan valamennyire vegleges is, az eszem tudja, hogy ezt most, meg, itt, nem kene meglepni. Kozeput nincs, nem lehet csak meg egy fel evet, csak meg egy kicsit tologatni. Az eszem tudja, minden mas porcikam meg nem akar rola tudomast venni. Hogy szegenykem meg mit szeretne, gondolom az nem kerdes, kuzdok is a lelkiismeret furdalassal, hanykolodom, hogy milyen anya az ilyen, hogy gyava vagyok es onzo, vagy nem vagyok eleg onzo, vagy mi... Hogy mi lenne jo most, de mi a hosszu tavu kovetkezmeny, akar igy, akar ugy, hogy mi a jo neki, mi a jo nekem, es mi a jo nekunk, mint csaladnak...
A klasszikus bolcsodei rendszerrol lecsusztunk, akkor kellett volna feliratkozni, mikor Gordi meg csak mosoly volt bennunk, de valoszinuleg a tudatalatti haritasom eredmenye, hogy mar fel eves volt mire eloszor felhivtam egy bolcsit. Nana, hogy kirohogtek. Hely? Majd ket ev mulva! Vegul sok kanyar es egy zsakutca utan megtalaltuk Krisztaekat, es kicsit megnyugodtam. Talaltunk egy helyet, ahol ugy erzem, Gordi masodik gyereke lesz egy anyukanak mig en dolgozom. (Pfff, most mit irjak erre? Mig en "fontosabb dolgokat" csinalok? Ajaj...)
Az elmult ket honapban tobbszor talalkoztunk, vagy nalunk vagy naluk, ismerkedtunk, baratkoztunk, most pedig eltelt az elso igazi, beszoktatos het. Hetfon idegesen ebredtem, vegigmorogtam a reggelt pici csaladunk mindket ferfitagjaval, az uton vegig az jart a fejemben, hogy mostantol honapokon at minden reggel es delutan erre jovunk majd. Megismerjuk majd minden evszakban, avarban, esoben, sotet teli delutanokon, vajon mennyi nevetes es konny fuzodik majd ezekhez a hazakhoz, fakhoz, hogy mostantol mas lesz a napirendunk, hogy nem leszunk egyutt napkozben. A szivem olyan nehez volt mint egy hegy, mire megerkeztunk... Gordi latszolag nem volt megilletodve a helyszint es az embereket illetoleg, elfoglalta magat es kevesebbszer bujt hozzam, mint vartam, en meg vegtelenul megkonnyebbultem miutan beszelgettunk par szot a Krisztaval. Vegulis nem valami rettenet helyre taszitom szivem egyetlen gyermeket, hanem egy rendes potmamahoz, egy rendes pottestverrel, meg cica is van, sok-sok jatek, kert, odafigyeles, kedvesseg... Ebed elott hazajottunk (Gordi elaludt a buszon), en meg kezdtem kicsit jobb fenyben latni a jovot. Masnap mentunk ujra, a setalos resz egy darabjat Gordi is setalta velem, aztan kesobb egyutt kiprobaltuk az ikerbabakocsit is a ket pottommel, tunderien szorakoztatjak egymast! Szerdan delutan mentunk az alvasunk teljes felborulasa miatt, csutortokon meg relative rovid ideig voltunk, mert Gordi hamar almos lett, inkabb jottunk haza (minden nap elaludt a buszon a hordozoban, aminek orulok). Pentekre terveztuk az elso alkalmat mikor ugy megyunk, hogy en ott is hagyom egy fel orara. Ujra idegesen ebredtem, ujra morogtam mindenkivel reggel, kozben mondogattam magamnak, hogy higgadtnak kell maradnom, ha azt akarom hogy mukodjon a dolog. (Akarom en? De ezen mar tulvagyunk, belevagtunk, haladnunk kell az uton, es kulonben is, fel ora nelkulem nem a vilag vege, meg Gordinak sem!) Persze alighogy megerkeztunk, Gordi ledolt az olemben, mint valami kenyelmes kerti nyugagyban, nyugosen dorgolte a szemet, es senkirol sem akart hallani sem. Igy nem lehet eloszor otthagyni! Hat befeszkeltuk magunkat a kanapera, es aludt az olemben majdnem masfel orat. Megebedeltunk, picit leultem vele a foldre jatszani, lattam minden oke... elerkezett a pillanat, elmondam neki, hogy most elmegyek, de csak a boltig, utana jovok, kapott puszit, Gordi meg pontosan tudta, hogy mi tortenik, mert veszettul kapaszkodott a nyakamba. Puszi, puszi, menj szepen a Krisztahoz! Masodik nekifutasra nyujtotta a karjat es atkapaszkodott a Kriszta vallara. Elindultam az ajto fele, azonnal maximalis hangeron visitott szegenykem, zokogott, en integettem mosolyogva (ugye pozitivnak kell mutatkoznunk) es kileptem az ajton. Megalltam a haz sarkanal es elovettem az oram, tudni akartam, hogy pontosan mennyi ideig sir. Sok minden nezni valom nem volt, a siras nyolc masodpercig tartott, majd par lelegzetvetelnyi szunet es utana meg korulbelul negy masodpercig, majd csend. Aztamindenit... ennyi? A gyors vasarlas vegyes erzelmekkel telt, meglepo elmeny egy ev utan egyedul jarni egy boltot! Mamoros volt, kis lelkiismeret furdalassal. Fel oraval kesobb visszaertem, a kertben jatszottak, egy percig hallgattam oket kivulrol, megnyugtato erzes volt. Mikor meglatott, Gordi vigyorogva "szaladt" (negykezlab) felem, szoritotta a nyakam ugy fel percig, majd jelezte, hogy eleg, o menne tovabb a dolgara, meg van kerteszkednivaloja. Hat lehetne ennel biztatobb kezdes?
