Reggel hat óra, szombat. Ragyogóan süt a nap, sehol egy felhő, beültem a taxiba. Szeretem ilyenkor Cambridge-et, sehol egy lélek (na jó, láttam egy apukát tolni egy babakocsit). Fél hétkor felszálltunk a buszra, szerencsére el tudtam bóbiskolni, és különben is végig autópályán mentünk. Heathrowra két és fél óra az út, mikor megérkeztünk, egy pár percig elég elveszettnek éreztem magam, akkora az egész. Aztán egy tucat mozgólépcsőzés után elértem az 1-es terminál check-in pultjait. A United Airline-nál először mindenkinek elektronikusan be kell csekkolnia, van egy csomó automata, oda be kell dugni az útlevelet, aztán csomó kérdésre válaszolni, többek között meg kell adni az amerikai címet is, ahová megyek. Aztán, ha ez megvan, lehet a pulthoz járulni, megkaptam a beszállókártykat, csomagot nem adtam fel. Majd a szokásos ellenőrzések, meg is motoztak, de minden oké. A beszállást egy órával előbb jelezték, tudtam, hogy így lesz, de nem egészen értettem, hogy miért. Aztán kiderült, még egy ellenőrzés vár ránk, ahol persze "You are randomly selected" (oh, én gyanús alak), úgyhogy külön helység, újra alaposan megnézték az útlevelem, szétszedték a poszterem... de mehettem tovább.
A repcsi hatalmas, én az ablak mellé kaptam helyet. Egy duci amerikai néni ült le mellém, akit percekig abban a hitben tudtam tartani, hogy angol vagyok... Nagyon örült, hogy Mississippibe megyek, elmagyarázta milyen fánkokat kell kiprobálnom feltétlenül. Hát rajta látszott, hogy ő kóstolgatja. Az út 8 óra 20 perc, időnként aludtam fél órát, de inkább olvastam. A néni végignézett 4 filmet az út alatt, az üléstámlába épített kis képernyőn. Nekem is lett volna kedvem, csak a drága annyira termetes volt, hogy a mancsától nem igazán fértem hozzá a karfámon lévő távirányítóhoz. Sajnos látnivaló nem nagyon volt út közben, mindent egyenletes felhőréteg borított. Grönland nyugati partjaiból lehetett egy picit látni, aztán mikor Kanada fölé értünk. Mindkettő havas hegycsúcsos gyönyörűség volt, csillogó tavakkal... Szépséges volt! Az volt csak hihetetlen, hogy sehol semmi emberi nyom. Jó persze, mi is lenne ott, de akkor is, Európa felett nem lehet úgy repülni, hogy ne lenne legalább egy tucat városka a látókörben. Itt meg végestelen végig semmi, csak sziklák es néhol erdő. Aztán az egyik nagy tó felett repültünk át és leszálltunk Chicagoban. Hát túl jó kedvem nem volt, mindenféle papírokat ki kellett tölteni a repülőn, és csak azt éreztem, hogy baromira nem akarják, hogy én itt legyek.
Végestelen hosszú folyosó végén megérkeztünk az ítélőszék elé. Rengeteg ember. Előttem kettővel egy kis családot szekíroz a határőr. Rájövök a rendszerre: van akinek nem adják vissza az útlevelét, azoknak félre kell állni, és 5 percenként jön egy egyenruhás, majd őket elviszik - gondolom egy komolyabb beszélgetésre. Mikor sorra kerültem, a fickó hozzám sem szólt, se helló vagy valami, el volt foglalva azzal, hogy a kollegájával azt tárgyalták örömittasan, hogy szerintük valami nagyon gyanús indiai bácsit sikerült lefülelniük, aki idén már másodszor látogatja meg a fiát itt! Nagyon gyanús... Ujjlenyomatvétel is van (egy kis érzékelőre kell tenni az ujjakat), meg azt hiszem, le is fotóznak. Végül legyint a faszi, hogy húzzak. Az USA-ban vagyok! Aztán kiderül, hogy van még egy újabb ellenőrzés, ahol megint "You are randomly selected". Szuper. Gáz a hajam vagy mi van? Ez a faszi kedves, megkérdezi mivel foglalkozom, hová megyek, elmeséli, hogy ő hogy utálta a kémiát, és közben könyékig elmerül a bőröndömben. Turkál pár percig, megállapítja, hogy nem duplafalú a bőrönd, és elenged. Mostmár tényleg bent vagyok!
