Kilencre jönnek értünk a Gáborék, s pár óra autózás után elérjük Walesben a Brecon Beacons nemzeti park szélét, majd megállunk Abergavennyban. Nagyon helyes kisváros. Mielőtt megnéznénk a várat, kicsit körbenézünk a városban. Mindenki talál magának valami izgalmasat, már szinte szokás, hogy először a helyi konyhabolt ejti rabul a csapat egy részét, majd azonnal fel kell derítenünk az ebéd és kávé kínálatot, miközben a legifjabb pedig beleszeret egy lila pingvinbe. Kavargunk az utcákon, megtaláljuk a piacot is: egy nagyobbacska csarnokot, ahol a tetőről órási papírmasé tyúkok és csirkék lógnak, nagyon jópofa. Végül ebéd és egy rendes espresso is kerül a gyomrunkba, úgyhogy jöhet a vár. Én mindig kicsit elborzadok, hogy milyen lehetett ilyen kőfalak között lakni, de nyilván még mindig sokkal jobb volt, mint a többségnek a sárkunyhóban.

A kempingben felverjük a sátrakat, aztán teszünk egy sétát még a környéken, utána vacsorázunk. Szerencsére nincs hideg, az éjszaka mégis borzalmas. A polifoamon elég kemény a fekvés, minden mozdulat fáj, legalább százszor felébredek éjjel, reggelre úgy érzem, hogy darabokra törtem. Az emlékeimben a sátorban alvás kicsit kellemesebb emlékként élt... A Gáborék azonban kölcsönadják a hét további részére a hiper-szuper felfújható minimatracukat.

Bőséges lakomát csapunk reggelire, aztán sátort bontunk és irány a hegy, meghódítjuk a nemzeti park legmagasabb csúcsát (Pen y Fan, 886 m). A nap szépen süt, ám a hegyen felfelé kapaszkodva egyre erősebben süvít a szél, fokozatosan előkerül a hátizsákból a kabát, majd a sál és a sapka, végül a kesztyű is. A táj mesés, a bársonyos zöld hegyoldalakon birkák legelnek, a csúcson sziklák, szép vörös kövek. Fák sehol, azokat az egész országban elemésztették az elmúlt századok, az erdőkből mindenütt házak és vitorláshajók lettek.

Mire visszaérünk a kocsihoz elég késő van, nekünk még nyugatra kéne venni az irányt, a Gáboréknak viszont vissza kell indulniuk Cambridgebe, úgyhogy megegyezünk, hogy a legközelebbi vasútállomással és kempinggel is felszerelt város felé vesszük az irányt. Tehát irány Llandovery, ám a feladat elsőre nem egyszerű, ugyanis minden városnak van angol és walesi neve is, utóbbi általában elég kacifántos, így nagy nevetések közepette sikerült csak Albertnek lebetűznie a Llanymddyfri nevet, amit szerintem lehetetlen megjegyezni. Végül összhangba hozzuk a walesi és an angol térképet és a modern technika segitségével (egy iPhone) még kempinget is találunk, a helyi rugbycsapat pályájának szélén. A nap már a látóhatár szélén lehet, gondosan felhők mögé rejtve persze. Gábor még segít felverni a satrát (a héten az ő kisebb sátrukat visszük magunkkal, mert sokkal könnyebb, mint a miénk), aztán elbúcsúzunk. Kicsit elszorul a torkom ahogy az autóval kikanyarodnak a parkolóból. Jó kis hétvége volt.