A vasárnap esti welcome vacsi megér egy külön posztot. A konferencák első napján szokás este egy kis hivatalos összeröffenést rendezni, ahol mindenki találkozhat a rég nem látott kollégákkal, vagy éppen most ismerheti meg az újakat. Ilyenkor van a szervezőknek lehetősége először villantani egyet, hogy a helyszín mennyire szuper. Na itt aztán volt villantás...
A szálloda előtt két igazi piros double-decker, azaz angol piros emeletes busz állt meg. Mivel jó volt az idő, felnyomultunk az emeletre, ami nyitott - ez addig tűnt csak jó ötletnek amíg el nem indultunk... Na, de a hajam fejemen tartása mellett azért probáltam nézelődni is. Részben erdőcskék mellett haladtunk el, néhol egy-egy ház, elég vegyes minőségben, volt nagy ház nagy terasszal, teraszon hintaszékekkel (pont ahogy a filmekben lennie kell, még a dupla ajtó is megvan, a belső rendes, a kulső szúnyoghálós), de voltak toldozott lakókocsik is. Ami közös volt mindben, hogy sehol sem volt kerítés, a fű a leglepukkantabb ház körül is rendesen nyírva volt, illetve szinte minden kertben állt néhány művészien elrendezett rozsdás autóroncs. Ezek is szépen körbe voltak nyírva, sőt volt, amiből már fa is nőtt ki. Majd fél óra buszozás után elértük a végcélt, Taylor városka központját. Azaz egy poros parkoló körül álló négy házat, amiből egy a posta volt, a másik a kocsma. Nagyon kíváncsi voltam mi fog történni, de amint láttam, hogy az emberek elkezdenek a kocsmába áramlani, azt hittem, hogy ez valami vicc. Egy állítólag 150 éves földszintes épület, elöl teljes hosszában fa terasszal, de piszkos és nem igazán bizalomgerjesztő állapotban. A bejárati ajtó csukódásáról egy zsinórra akasztott csorba demizson gondoskodott, és felette sokatmondóan figyelt a napszítta "Eat" felirat. Tiszta vadnyugat, csak a Coca Cola reklám rondított bele kicsit a hangulatba. Bent piros kockás viaszosvászon terítőkkel fedett asztalok vártak minket, kétoldalt polcok, amelyeken mindenféle díszek, emléktárgyak és fotók mellet a raktár kapott helyet (üvegek, dobozok...). A hely báját az adta, hogy a falat mindenütt feliratok borították a padlótól a plafonig, amelyket a kedves vendégek hagytak emlékül: "Cindy loves Tony", "Elvis", "Mark was here 11.02.97", "God is alive"... szóval a szokásos. A legrégebbi évszám, amit találtam: 1983. Ezenkívül a helyi iskola 1950-es évekből származó érettségi tablói díszítették a helyet, egy nagy tucat rendszámtábla (itt ugye minden államnak külön van, általában szép színes képekkel) meg középen egy kitömött marha feje nézett le ránk. Inni vizet kértünk, mire jött a szokásos majdnem literes pohár tele jéggel, vacsora gyanánt pedig három opció közül lehetett választani, hal, csirke vagy disznó. Az, hogy ezek milyen formában bukkannak majd fel a tányéron, az az utolsó pillanatig titok maradt. Én a csirkére szavaztam mind biztonságos megoldás. De ekkor jött a lényeg, a ZENE. A kocsma sarkában eszkábált szimpadon feltűnt a zenekar, azaz a nagybőgős, a gitáros és egyben énekes is, és a dobos. A gitáros zseniális figura volt, fején egy foszladozó szalmakalappal, terepszínű atlétatrikóban és farmer kantárosnadrágban, gumipapuccsal. A dobfelszerelés is igazán profinak bizonyult: egy felfordított műanyag vödör és egy műanyag szék... De a célnak pont megfelelt. A stílus valami egyszerű, de vidám country-blues keverék volt, amit én amúgyis kedvelek, és egyáltalán nem volt zavaró, hogy a gitáros konkrétan két akkordot ismert, és a hangszínén nem, csak a hangerején tudott változtatni. Az amerikaik egyszerűen imádták. Pár pohár bor után már minden dalt énekeltek és vadul tapsoltak minden szám végén. De egyébként meg pont jó volt. Mondjuk a végén kicsit elkerekedett a szemem mikor a CD-jüket kezdték árulni. Aztán megjött a kaja is, a csirke grillezett mell formájában tálalódott egy szelet pirítóssal és héjában főtt krumplival. Végül még fagyi is került elő. Aztán vártak minket a buszok megint.
Welcome in America!
