Fél hétkor keltünk, hogy legyen idő sátrat bontani és megtalálni a vasútállomást. Az éjszaka több nagyságrenddel kényelmesebben telt, mint az előző: a szuper minimatracon öröm az alvás! Mellettünk már kicsit nehezen fért viszont el a két hátizsák, egyik a fejünk alatt, másik valahol a lábunknál hánykolódott. Míg készülődtünk, szépen sütött a nap, és reggeli gyanánt útközben elmajszoltunk egy-egy almát. Az állomás egész közel, nem is volt nagy ügy megtalálni.
A vonatút Haverfordwestig majdnem három óra, és át is kellett szállni egyszer. Mire megérkeztünk, már barátságtalanul szemerkélt az eső, de azért nekiindultunk, megkerestük a buszmegállót, aztán besétáltunk a városba, hogy vegyünk ki pénzt. Úgy sejtettük, valószínűleg kevés sziklába vájt pénzautomatával fogunk a héten találkozni. Útközben egy kedves pékséget is észrevettünk, ahol mindenfélével töltött frissen sült levelestészta-batyukat árultak. Én paradicsomos-sajtosat kértem, de hiába vártam a sajtot minden harapásnál, mindig csak egy újabb adag krumplifőzelék bukkant ki a tészta közül. De hát ez legyen a legnagyobb gond, azért jó volt.
A buszút nem volt fél óra sem, kicsivel dél után már ott is álltunk az óceánparton. Minden sötétszürke, szakadt az eső, viharos szél tombolt. De gyönyörű. Lassan kaptattunk fel a domboldalon kijelölt ösvényen, de folyton megálltunk, először próbáltuk valahogy magunkra rángatni az esőkabátot, aztán valahogy kihalászni a hátizsákból a sapkákat, kicsit feltűrni a nadrágszárat, és közben küzdöttünk az elemekkel. A poncsófazonú esőkabátjaink vitorlaként dagadtak a szélben, néha meg kellett torpannunk, mert alig lehetett lépni. Erre azért nem számítottunk. Az esőköpenyem ráadásul alig negyed óra után már csak cafatokban lógott a vállamról, a szél kegyetlenül széjjeltépte.
A meredek zord sziklafalak varázslatosak, a dühödt hullámok hihetetlen erővel csapkodták a köveket, mindkettőnket meglepett, hogy milyen hangosan morajlik a tenger. A ködben hamar eltűnt szemünk elől a buszmegálló, sehol egy lélek, az ösvényen egyedül haladtunk. Úgy tűnt. az egyedüli élőlények itt a meztelencsigák, de belőlük legalább volt bőven. A szél szerencsére kicsit alábbhagyott végül, még az eső is elállt.
Az ösvény egy helyen egészen levitt minket a partra, rengeteg csodaszép kerekded kavics, mindet kedvem lett volna hazavinni! De Egér figyelmeztett, hogy bármi, amit felveszek a földről még egy hétig fogja húzni a hátam... Teljesen igaza volt és ugyan biztos voltam, hogy járunk majd ilyen kavicsos parton később is, de azért egy kis kavicsot a zsebembe csúsztattam a Nagypapának, biztos ami biztos.
Az út háromnegyedénél töltött pihenő alatt még a nap is kisütött egy pillanatra, de az öröm nem tartott sokáig, hamar szemerkélni kezdett újra. A sárban egyszercsak patanyomokra lettünk figyelmesek, hihetetlennek tűnt, hogy itt bárki lovagolna... Aztán megpillantottuk a lovakat végül, békésen legeltek a sziklák között. Az egyik kíváncsian oda is jött, majd orra bukott ahogy nyújtotta az orrát felém, de a legapróbb rezdülésemre is hátrahőkölt, így inkább mozdulatlanul hagytuk hogy körbeszaglásszanak minket. 
Mire a kempinghez értünk majdnem hat óra volt, és megtettünk 15 és fél kilométert.
A kemping három nagy mezőből állt, egészen az óceánparton. Az egyik szélén a sövény mellett kaptunk sátorhelyet. Sokan voltak, a többség szörfözni jött láthatólag. A sátrak többsége kész ház, a mi kis minisátrunk eltörpült mellettük. Miután egy kicsit kifújtuk magunkat, elindultunk St Davidsbe, a környék legnagyobb településére (mint később kiderült, ez Wales legkisebb városa). Megkerestük a helyi pubot, amely zsúfolásig volt emberekkel. Nagy szerencsénkre azonban épp le tudtunk csapni egy piciny asztalkára a sarokban, és már jöhetett is a finom helyi sör és a meleg vacsora. Nagyon jó volt ücsörögni a melegben.
Kiteregettük a térképünket és kielemeztük a napi túrát. Másnapra be kellett iktatnunk egy extra kempinget, mert nyilvánvaló volt, hogy a tervezett 31 kilométert nem tudjuk egy nap alatt megtenni. Mire hazaindultunk, már majdnem sötét volt, és kitartóan esett még mindig, de szerencsére egyáltalán nem volt hideg. A sátorban kicsit szűken voltunk, így az egyik hátizsákot az esőkabátba bugyolálva a két sátorréteg közé, a sátor előterébe tettük. Valahogy sikerül átöltöznünk és egy hernyót is meghazudtoló tekergőzéssel a hálózsákba araszolni úgy, hogy a sátor falához ne érjünk közben hozzá. A szél is felerősödött megint, mérgesen cibálta a sátrat, de én hamar álomba merültem. Hajnali kettőre elállt az eső. Közös megegyezésre kimásztam a sátorból (kicsit könnyebben mozgok a szűk helyen) ellenőrizni, hogy minden rendben van-e, de aggodalomra semmi ok, egyelőre remekül vizsgázott a kis hajlékunk. Pizsamában állok a sátor mellett, finom langyos szél fúj, illatos sós a levegő, a horizonton néhány sárga pislákoló fény dereng és egyedül a tenger hullámzása hallatszik. Minden olyan békés.
